Nektek becsengettek, mi még pihenünk...
Utószezonban jó nyaralni, mert kevesebb a hűtőtáskás mami, és a vinnyogó gyerekes család...
És tényleg így van, mert ahányszor júliusban vagy augusztusban vetemedtem arra, hogy pár napot pihenéssel töltsek, vagy két nagyi kotorászott állandóan a hűtőtáskában az otthonról hozott, tegnap befagyasztott csapvíz után (persze kizárólag kólás flakonba töltve), vagy három, öt év alatti balfasz gyerekkel ordítozott az anyja, hogy “dobd má' a csokipapírt melléd a fűre”...
Ja és ugye ez a Balaton, ami olyan hely, ahol nyaralni szigorúan tilos, mert egy burgenlandi, istenháta mögötti falucskában, Herr Wagner hétvégi házának a bérlése négy napra annyiba kerül, mint a siófoki háromcsillagos, csak az előbbiben ugyanannyi pénzért több a luxus és nem közös a fürdő (értsd: Balaton), hanem saját medence van a kertben, ahová a szomszéd Herr Klein nem jár át megszokásból, mivel olyan neki is van, meg ha nem lenne, sem érdekelné, mert ilyen az alaptermészete és kész...
Másrészt meg azért se, mert akinek csak arra van pénze, hogy a Balatonon nyaraljon, az meg is érdemli, hogy kifizessen 50 ezer forintot két éjszakára, teljes ellátás nélkül, egy büfés tárolóhelységre néző szobáért, bazmeg...
És most lehet jönni olyan szöveggel, hogy “mi egy hétre mentünk, és arra fizettünk ötvenet”, amire én kellőképpen hátbaveregetlek, és megkérdezem, hogy 'oszt jó vót-é az apartmannyban főzni és mosogatni többedmagadra, és van-é pofád ezt még nyaralásnak nevezni...
Mert ugye szerintem, ha valaki már nyaralásra adja a fejét és mondjuk gyűjt is rá, az legalább ne kelljen reggel 6-kor a pöpec kis balatonlábujjamontyúkszemi apartmannyban, hogy délre kész legyen a kis családnak a tanyasi tikhúsleves, csak hogy a munkatársaknak dicsekedhessen szeptemberben, hogy “mi el tudtunk ám menni nyaralni”...
Az ilyen jobb, ha azt a pénzt a gyerek beiskoláztatására költi, mert az tényleg drága, és akkor lehet venni Verda mintás füzetet is, hogy ne legyen túl ciki a tanulás, vagy menjen el Bécsbe reggel, nézze meg a schönbrunni állatkertet, egyen egy hambit apuval, Jankóval, Gizikével és Pityukával a Mekiben, és ha este hazaérkezik, derüljön kicsit alfaállapotban, hogy ugyanennyi pénzből külföldön volt, szórakozott, habarnia se kellett a tökfőzeléket, meg a gyerek is mond valami értelmeset a haveroknak a suliban, ahelyett, hogy “vizibicikli”...
És ilyenkor jó várakozni az autópályán is, mert tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta, hogy ne fogalmazzak csúnyán, bazmeg...
Jah és a másik igennagyonszeretem típus, aki spórolva nyaral, mert ő meg mi a rezgő bokorért indul el otthonról egyáltalán, és ezért félretesz százat (vagy mennyit???), hogy az olasz tengerparton tengődjön egy hetet, mivel az “mégse itthon van”, és mert “kolléga Panninak idén nem futja nyaralásra, na de nekünk...”, aztán helyben szembesül vele, hogy az árak vérbeli turistákra vannak szabva, akik nem húzzák fogukat-farkukat a triplaannyiba kerülő rántott hullámfókacipő láttán...
Na. Már bazmeg nem is arról írok, amiről eredetileg akartam. Szóval. Utószezon. Horvátországba már nem megyünk, mert soha nem voltunk, és nem is készülünk, mert ha nyaralni akarok, nem kívánok összefutni az összes munkatársammal, ügyfelemmel, szomszédommal, meg a postással se, mert utálom a helyi híreket, és kreatív vagyok, nem puli, aminek szép dallamosat füttyentenek és a nyáj után szalad...
Meg ha nyaralni akarok, akkor pihenni akarok, ezért bazmeg, ne visítson a fülembe tíz neveletlen kölök meg három palotapincsi, és például legyen szabad kilátás a tájra, mondjuk ne ötven japánt és két óvodás kiscsoportot nevelőnénivel kelljen bámulnom és viszontlátnom a fotóimon, tehát nem gyorsul fel a szívverésem, ha nem Rómába vezet minden utam, hogy a kedvesnaplómban az érkezés pillanatában módosítani tudjam az állapotomat a sok otthonmaradt, szegény tahó számára, mert én voltam valahol...
Azért is imádom az utószezont, mert szeptemberben kezdődik az igazolt távollét, és így minimálisra csökken az esélye annak, hogy minden második vendég, akivel egy helyen tartózkodom, két gombóc fagyit dob a lábam elé vagy a bokámra pisil...
És utószezonban normál árakkal dolgoznak a szállodák, meg válogatni is lehet, hogy double room vagy suite, és nem kell versengened az utolsó single szoba három pótággyal-ért apu-anyu-keri-bari-bébi társasággal...
Meg azért is tuti ez az utószezon, mert ha véletlenül esik az eső, a hotel fedett medencéjében nem kell attól tartanom, hogy nem a párom seggébe sikerül kapaszkodnom...
És a recepciós is a nevemen nevez, nem pedig különleges ismertetőjegy alapján vagyok kódolva, mint például “az a nő, aki piros szalmakalapot hord”...
Ezért nem bánom, ha most két hétre vackot kapunk egy dombok között megbúvó közép-franciaországi település négycsillagosában, allinkluzív 200 ezerért kettőnknek, és itt voltunk már pár éve, csak annyi a mesés táj, hogy nem fért bele tíz napba, meg a személyzet is visszavár (hahaha), és az asztaltársaságok se böfögnek, mert vérbeli turisták, nem hoznak otthonról szendvicset, amit négy nap bőröndben rothadás után is képesek jóízűen elfogyasztani...
Na. Bonjour!...