Városi kollegina igen beijedt, hogy havat kell lapátolnia hajnali 6-kor a garázs előtt...
De nem lett belőle semmi. Na, nem haladok olyan gyorsan, mert még megunjátok, szóval kezdjem az elején. Ugye...
Észak-Németországban voltunk egy kolléganővel a cég helyi irodájában, hogy felmérjük az ottani üzletkötési lehetőségeinket, meg azért is, mert a magyar főnököm szerint "kurva messze van az a vidék a civilizációtól", és szerintem ezalatt azt értette, hogy a településen nincs boltja a Swarovskinak, ergo egyértelmű volt, hogy két beosztottat küld oda maga helyett...
Na. Ősz közepén jártunk, idehaza még vénassszonyok örömködtek, de ott kellett vennem télikabátot a Kik-ben (az egyetlen nagy ruhaüzlet volt a városban), mert reggelente már repkedtek a mínuszok, és október első hetében leesett az első hó, nem is akármilyen mennyiségben, ám erről kicsit később értekezem...
Szóval volt egy Kik áruház, és tényleg városnak titulálták a helyet, mert amúgy saját kórháza, rendőrsége, iskolái, óvodái, ipari parkja stb. voltak, meg elég nagynak is nézett ki, kellett autóval tíz perc, hogy hazaérjünk. Szállásunk egy szintes családi ház, egyedül élő 90 éves néni (aki csak hatvannak nézett ki amúgy) a főbérlő, ő az alsó szinten virgonckodott, és nem viccelek. Olyan anyókapartikat rendezett esténként, hogy a kolléganővel már azon versenyeztünk, ki saccolja meg jobban, melyik Audiból hány éves olasz pasi száll ki a negyvennek látszó nagymamikat kísérgetve...
Egyszer múszály volt hosszabb időt eltöltenem a földszinten, mert épp hőmérőt szerettem volna kérni, ugyanis éreztem magamon a lázat, csak a pontos adat hiányzott még. Szokásos esti toalettemben nyomattam (szabadidőgatya pólóval), amikor is a nénike nappalijában három szolibarna mamóka extravagáns selyemruhába bújva szürcsölgette a kávét és alaposan végigmértek a tekintetükkel, mintha ufó lennék, de legalábbis bevándorló Kelet-Európából...
Keresgélés után jön a néni és kedvesen magyarázza, hogy tulajdonképpen valamikor régen volt neki olyan eszköze, amivel a lázat lehet mérni, de nem tudja, hol lehet és arra sem emlékszik, mikor használta utoljára, mert náluk az a szokás, hogy ha valaki betegnek érzi magát, akkor felkeresi a doktort...
Hát bazmeg...akkor valahol 37.8 és 38.5 között keringek...szerintem...
Na. Október első hetében (ahogy fent már írtam) leesett a hó. Nem kicsit. Nagyon. Este semmi. Reggelre 40 centi. Kocsi a garázsban. Garázs előtt is hó, mert valahogy azt se kerülte ki a hófelhő. Mondja nekem a kolléganő:"Julcsi! Én életemben nem takarítottam el még havat. Te vidéki vagy. Te biztos csináltál már ilyet..."
Jah. Takarítani még én se. De lapátolni. Azt igen...
Volt is a garázsban egy hólapát. Újnak látszó. Persze a németeknél mi az, ami régi?! Kétszer használja fél órát és már megy is az út szélére a cucc, hogy a magyar lomis összszedje és eladja otthon a szomszédnak...
Szóval indultam a helyszínre, lapáttal kezemben. Kollegína ablakból figyel, kezében a friss kávéval, hogy tényleg tudom-e csinálni, ami a dolgom. Szinte nekiállok a melónak, amikor nagy hévvel közeleg a szomszédban lakó Karl-Heinz, hogy "szívesen megcsinálom ám ezt maga helyett". Darabig nézem bután, hogy was los ist, de csak ráhagyom, mert olyan szeretettel akarja végezni és ez látszik is rajta...
Lehet kiöregedett NDK-s pornós volt és azt hitte ukrán luvnya vagyok, aki gyors menetre bármikor hajlandó, bármilyen feltételek között...
És néztem szépen, ahogy a havat a garázsbejáróból az út szélére szórja. Mondom neki:"Szerintem ez így nem lesz okés. Nem lenne jobb, ha például a kerítés tövébe lapátolná?"
Karl-Heinz figyel türelmesen, majd így szól:"Dehogyis! Reggel 8-kor jön a teherautó és a munkások a havat a házak elől fellapátolják a platóra."
Oh. És valóban. Így történt. Mert haza kellett ugranom valamiért, és épp az utcánk elején járt a teherautó, a munkások pedig lapátolták fel a havat, ami aztán a közeli mezőre került és várta a tavaszi olvadást...
Estére a városka úgy nézett ki, mintha hajnalban nem is esett volna negyven centis hó...
Távozásunk előtt pár nappal kitakarítottuk az emeleti lakrészt, mert megrögzött magyarok vagyunk és az anyatejjel együtt belénk ivódott a dologidő, ami természetesen zajjal jár, ezért a nénike felmerészkedett hozzánk érdeklődni, hogy ugyan mi a fenét csinálunk mi. Feleltük, hogy bizony nálunk ezt a folyamatot takarításnak hívják. Azt mondja erre az anyóka:"Igazán nem kellett volna. Van bejárónő, aki elvégzi maguk helyett."
Ezt nem tudtuk. Sajnos. De a zuhanyfülke legalább kurva fényes lett...
Ilyen történt velem vidéken. Dájcslándban.
