Szerettünk volna dévajkodni kicsit, csak nekünk bazmeg nem volt ünneplő ruhánk...
Ez még a kilencvenes évek közepén történt, félúton az olasz Velence és a magyar Velence között, konkrétan Szlovéniában, valami nagyon kis városban, aminek a nevére már nem emlékszem, (emígy lehet nem is város volt, csak akadt fedett és este 7-kor bezárt váróterem a vasúton, szóval mégis városka lehetett) és amúgy csak rövid megállónak terveztük, ha nem robban le az akkor harminc éves Ikarus buszunk, mert Magyarból külföldre csak ilyen roppant fiatal tömegközlekedési eszközzel szabadott volt kirándulgatni...
És itt még kitérőnek meg kell említenem, hogy azért rögzült ennyire a fejemben az a helyes kis váróterem a vasúton, mert bazmeg pissantanom kellett, és szégyenlős leányka voltam akkor is már, nem guggoltam az árokparton, ne hogy őzbak-pajtás ismerkedjen tomporommal, mert azt hiszi, idei suta vagyok, csak elcsapott egy autó...
Na. Igyekeztünk Velencébe (az olaszba), hogy ott pár napot lézengjünk az osztállyal, és elfoglaljuk a nekünk való bungalló szállásunkat, hogy aztán kipipálhassuk a kötelező Sóhajok hídja, Dózse-palota, "kapsz fél órát szuvenír feliratos bögrét vásárolni" köröket, és ugye pisálni az Ikaruson nem lehet, akkor sem, ha amúgy nem éreznéd a szagokat, mert múlt héten nyugdíjasok utaztak rajta "Máriacellbe" szenteket keresni, és aki elfelejtette a Tena ladyt, az elfelejtett szólni a sofőrnek is, hogy "álljunk meg egy szóra..."...
Mi azért megálltunk. De tíz perc múlva nem tudtunk indulni, mert Ikarus szerette a kellemes szlovén levegőt, mi pedig szívtunk belőle rendesen. Vezetőbácsi csinált ezt-azt, többnyire telefonfülkét keresett, hogy értesítse az otthoniakat, másik harminc éves Ikarusért kiáltva, de lehet negyven is, ha Pista bá' kellően karban tartotta házi cseresznye-pálinkával...
Ugye a felmentő járat nem Usain Bolt sebességével érkezett, ezért nekünk volt időnk ismerkedni a szeszipar egyes termékeivel, illetve azzal is, hogyan kakkantsunk úgy bokorban, hogy a 36 kockás film egyikét se pazaroljánk ránk a fiúk, meg a csomagtartóban felügyelet mellett keressük a saját bőröndünket, amin a nevünket, címünket illik feltüntetni, ha olaszban esetleg megtalálják...
De végül jó irányt vett az este, mert találtunk egy szórakozóhelyet, vagyis annak véltünk, mivel zene hallatszott bent, tánczene, és voltak villogó fények, mint a dizsiben szokás, és ebből mindenki (kivéve a tanárnőt, szerinte kocsma volt) arra következtetett, hogy itt van még pia, és táncolni is lehet...
Beléptünk. És bazmeg tényleg disco volt. Félhomály, fények, faszfejek. Ez utóbbi mi voltunk, legalábbis a társaság, aki hirtelen ránk nézett döbbent arccal, ilyesmit gondolhatott. Mi is lestünk rendesen, mint tábla tövében Janika a matekórán, mert ők, akik előttünk érkeztek, és valószínűleg helyi szlovének voltak, csinos kis fekete-fehér ünneplőben jógyerekeskedtek az asztaloknál, várva, hogy egy Fred Astaire nekilóduljon a parkettnek...
Ejj bazmeg. Mi ez a kisdobos-avatóünnepség itt? Ez életem harmadik dizsije (az első a keresztanyám esküvője volt, a második meg a Dirty dancing az ORF1-en...), akarok valami pezsgést, és csinos az nem vagyok, de büdös, az igen, csak ez John Travoltát nem izgatja, ő énekli lelkesen így is a jorövanádövantot...
És olyan szépen ültek csendben, fehér blúzban, fekete szoknyában a lányok, a pasik meg fehér zokni, kinőtt gatya szettben, hogy féltünk mozdulni...de mégse, mert volt fíling és le kellett vezetni valahogyan, ezért táncra perdültünk, és látva elszántságunkat (kb. húsz perc múlva) szállingóztak a helyiek is közénk, és akit a hangos zene meg a szesz nem tántorított el (bazmeg, persze, hogy magamról beszélek!!!), az meg is kérdezhetett angolul néhány bennszülöttet (szlovént), hogy ti így jártok bulizni...
Hát így...
Tovább nem faggattam, mert úgy folytatta:"Are you from Romanian?"
Majdnem, bazmeg, majdnem...
