Do you sprechen magyar?

Lehet új kocsid 25 éves fejjel, kápére. Elmesélem hogyan.

Kamasz gyerekként nyaranta vállaltam diákmunkát. (Ne hamarkodj kishaver, várd meg míg befejezem a mondókámat. Na.) Hordtam ki telefonkönyvet, terjesztettem szórólapot, kisegítő felszolgáló voltam, kölykökre vigyáztam. Persze ezekért a melókért nem politikusi fizetés jár, de a kicsiből is lehet sokat csinálni, ha az ember nem hülye. Szóval a pénzt takarékszelvénybe fektettem, mert ilyen intézmény épp volt a településen, ahol éltem, és mert akkor még (kilencvenes évek) tényleg jól kamatozott. Persze vehettem volna belőle márkás napszemüveget vagy sportcipőt, mint a suttyó ismerőseim, hiszen villogtatni magunkat a pórnép előtt, még akkor is, ha amúgy otthon a sarokba pusztult egeret sütjük ki ebédre, igazán kellemes magyar népszokás, ám én magasról tojtam az ilyenekre, mert úgy gondoltam, inkább fiatalon gyűjtök, mint negyven évesen álmodozok a semmiből...

A suliban a társak hamar felismerték (végül is nem volt nehéz, keményen látszott rajtam), hogy én egy idióta barom vagyok. Röhögtek is erőteljesen, amikor láttak engem otthon a kertben, tankönyvvel az egyik kezemben (másikban a kapa volt, hogy anyáméknak is azért segítsek krumplit szedni, mer' falusi hülye picsa lennék vagy hogyan is neveztetek...), amint szorgalmasan készülök a másnapi dogára, amíg ők kutyákat hajkurásznak bringával, vidám “dejóélni” ábrázattal a naplementében...

Persze az iskolában ezek a kutyahajkurászók mindig megtaláltak, ha beadandó dolgozatot kellett írniuk angolból, németből. Én pedig úgy éreztem, hogy igen is nyerészkedni fogok rajtuk, akik engem leidiótáznak, mert azt csinálom, ami a kötelességem, vagyis tanulok. Egy dolgozat = 500 Ft. Plusz, mínusz 200, attól függően milyen hosszú, és ki milyen témát kívánt érinteni, mert ugye nem mindegy hogy a szombati buliról böfögök húsz sor “It was great, really!” mondatot, vagy a karácsonyi szokások Finnországban témát ecsetelem két A4-es oldalon...

Beindult a biznisz. Anyám kérdezte, adjon-e zsebpénz. Mondtam: kössz, van. Azt hitte, apámtól kaptam. Apám meg azt, hogy anyámtól. Jól volt ez így. Szerintem. Aztán ez is ment takarékba. Ostoba nem vagyok, közben vettem magamnak kólát...

Később, a főiskolán is 4,5 fölötti átlagot produkáltam, hogy ösztöndíjam legyen. Néha jártam szórakozni, szép cuccokat vásároltam, de normális keretek között. Nyitottam bankszámlát, az ösztöndíj egy részét le is kötöttem, és gyakran jártam a bankos csajhoz, hogy mi a helyzet, maradjunk ennél a befektetésnél, vagy térjünk át másikra. Állambácsitól is sikerült ösztöndíjat szereznem. Tényleg, most van még olyan, hogy köztársasági ösztöndíj? Vagy az erre szánt összegből lesz majd finanszírozva a nyugdíj? Fülön csíptem pár pályázat útján nyerhető lóvét is. Így mire 24 éves koromban munkába álltam, összeharácsoltam 1, 3 milkát. Na, összegezzünk kicsit: diákmunka, feketemunka házi dolgozatokból, ilyen-olyan ösztöndíj, takarékbetét, bankos lekötés.

Munkahelyen felvételi beszélgetésen mondja a HR-néni: “látom felsőfokú nyelvtudás, nálunk majd külföldre is kell menni kiküldetésbe, mennyit gondol Ön nettóban?” Mire én: Nettó 200. HR-néni néz rám csúnyán. “Mi nettó 170-at tudnánk adni kezdésnek.” Rábólintottam. Két hét múlva kezdtem...

Egyik barátom kérdezte, hogy a picsában tudtam ezt a kezdő keresetet kialkudni. Visszakérdeztem: Te mit mondtál, amikor érdeklődtek, mennyi nettóra gondolsz? “Nettó 150.” Látod bazmeg. Ezek a multik nem faszfejek. Ha szerény vagy, kibasznak veled. Ha meg kellesz nekik, kurvára mindegy, szerénykedsz-e vagy sem...

Három hónap után volt is külföldi kiküldetés. Ez havi nettó 60ezret jelentett pluszban. Fél év után durcáskodtam kicsit a főnöknél, hogy “kiszállok, mert négy kollégám kis buksiját is vakargatnom kell, ha nem megy nekik a meló, és különben is az ügyfelek kizárólag velem akarnak kapcsolatot tartani, ha szabin vagyok, akkor is, blablabla”. Másnap 36%-os fizetésemelés. Úgy általában sokat jár a pofám, nem szokott érdekelni kivel állok szemben, mondom amit akarok, ahogy akarom...

Na. Végére maradt a lényeg: 25 éves koromban kápéra megvettem az új kocsit. Milyet? Majd máskor vakkantok róla ide pár sort...

Jó, hogy az angol világnyelv, csak mi van akkor, ha ahová kerülsz, pont nem beszélik...

Találtam egy játszóházat a városban. Gondoltam elviszem a gyereket, hogy legyen vele egykorúak társaságában is. Belépek. Kérdem az első utamba kerülő embertől a szokásosat: Do you speak English? Azt mondja: No. Russian?...

Ez van kérem. Én sajnos már a kapitalista valóságban szembesültem a nyelvtanulás hasznosságával, szóval nem beszélek oroszul, csak kicsit, mint pl. ágyin, dvá, gyévuska és káktivnyázávút, jah és minyázávút. Tudom, tudom, nem helyesen írtam le, de hát a helyesírás-ellenőrző nem javítja, mert az is már a kapitalista világ szülötte...

Senki nem értette. Már mint az angolt. Így jobb híján nonverbálisan mutogattam a pénz nemzetközi jelét, hogy én itt most belépőt óhajtok fizetni, aztán kisautót tologatni már egyedül is kiválóan...

Ültem egy asztalnál, arcomon mosollyal, mert az is határokon átívelő tud lenni. Egyszer csak mellettem egy anyuka németül kezdi fegyelmezni a fiait, és nem káromkodott, mielőtt rosszra gondolnátok.;-) Kicsit felbátorodtam, hogy na, vannak itt más külföldiek is. Nyomban érdeklődtem, turista-e. Mire ő:

“A szomszéd városban élünk 8 éve.”

Mire én:

• Jól beszél németül.

  Mire ő:

  “Tévéből tanultam.”

Igen, van ilyen. Egyik ismerősöm románul tanult meg a tévéből. A gyerekmesékből.

Kérdem tovább:

• Ha nem ez az anyanyelve, miért németül beszél a gyerekekhez?

  Mire ő:

  “Férjem német.”

• Mi magyarok vagyunk.

  “Én lengyel vagyok.”

Kész. Itt nevetnem kellett. A nagy nemzetközi kapcsolatok...

Cseréltünk is email címet, mobilszámot. Én nagyon örültem. Látszólag ő is. Azt mondta, hogy mióta itt él, a férjén és a gyerekein kívül mással nem beszélt németül. Az pedig, hogy én is hozzá hasonlóan betelepült idegen vagyok, még nagyobb örömmel tölti el. Szóval mi, betelepült idegenek tartsunk már össze, vagy mi a szösz.

Az már csak kiegészítő információ, hogy a csaj amúgy tanárnő az általános iskolában, és angolt tanít...

Honvágyam nincs. Családvágyam van...

Anyu eleinte féltett bennünket. Bennünket, ugyanis a bátyám is külföldön dolgozik. Attól félt, hogy nem tudunk beilleszkedni, és az őslakosok kinéznek minket, mert idegenek vagyunk. Attól is félt, hogy mégsem sikerül, kudarcot vallunk, elbukunk, hazamegyünk és az itthoniak vigyorogva mutogatnak ránk, hogy kellett ugye nektek a külföld...

Két hetente küldtem mailt az állítólagos barátaimnak. Nem nyálat vertem, csak pár sorban érdeklődtem, mi a helyzet velük, és írtam néhány mondatot a tapasztalataimról,pl. mennyivel több itt a hazai termék, mint Magyarországon, minden második ember babakocsit tol és ilyenek. Hamarosan már csak ketten méltattak arra, hogy válaszoljanak. Az egyik – lehet röhögni – időközben szintén külföldre került, a másik egy határmenti településen él, és naponta találkozik különféle nációkkal...a többiek eltűntek...

Velünk egy időben költözött ide egy háromgyerekes magyar család. Jutka, az anyuka ugyanezt a jelenséget tapasztalta.”Én nem tehetek arról, hogy a sors ezt hozta. Maradhattunk volna otthon is, de szerintem még mindig munkanélküli lenne a férjem. Az az érzésem, hogy a barátaink azt hiszik, mi itt dőzsölünk a jóban, pedig csak arról van szó, hogy ez a gazdaság humánusabban kezeli a keresetünket. Sajnos sokan elfordultak tőlünk az otthoniak közül. Otthon már szinte csak a család maradt...”

Én sem vágyom haza a Haza miatt. Miért vágyódnék? Hogy az állam vigye a keresetem felét? Hogy kedvesen mosolyogjak azokra, akik szememet kaparnák, mert nekem nincs lakáshitelem? Csak a család hiányzik. De már oda jutottam, hogy őket is meg kell válogatnom. Minap az egyik közösségi oldalra feltöltöttem egy fotót a gyerekről, és a kép sarkába félig belelógott egy reklámtáska, rajta egy híres divatház neve. Vagyis csak az utolsó két betű látszódott, és tényleg nem direkt nyomtam a gyerek mellé, kiszedte magától a fiókból más cuccokkal egyetemben, és olyan édesen játszott, hát lefotóztam. Na, hogy visszakanyarodjak az eredeti témához: kép feltöltve, pár perc múlva üzen az egyik rokon, hogy “Na mi van, puccos helyen vásároltok?” Semmi szmájli, semmi “hogy vagy, mikor jöttök haza?”, pedig fél éve nem látott, és a névnapjára küldött sms-emre is baszott válaszolni...

De ha viszünk innen haza neki méregdrága, márkás bort, akkor puszi, puszi, szeretet, világbéke...

Szóval apám, anyám, tesóm hiányzik. Anyámat azért sajnálom, hogy naponta kell a sok paraszt munkatársától hallani, hogy “Katus, még megy a kölykeid szekere...?”

Stílusosan szólva: a magyar gyökerek...

Magyar a magyarnak addig barátja, amíg tud hasonulni vele...

Észrevettem, hogy a magyar azokat az embereket kedveli, akik az övéhez hasonló házban laknak, hasonló ételeket esznek, hasonló helyekre járnak szórakozni, hasonló javaik vannak. Azokkal az emberekkel, akik másféle házban laknak, másféle ételt esznek, másfelé járnak szórakozni és a javaik is másfélék, egyszerűen nem tud azonosulni. Ám, hogy mégis legyen valamilyen kapcsolata ezekkel a "kívülállókkal" is, inkább utálja, irigyli, megveti, lenézi őket. Hiába mondják, hogy a magyarok vendégszeretők. Ez csak addig igaz, amíg a vendég nem veszi le poros gúnyáját. Mihelyst megpillantják az idegen selyem ruháját (ami csak kevés magyarnak adatik meg), máris ellenszenvesen néznek rá...

Amíg Magyarországon éltem, és a biciklimen kívül más értéktárgyam nem nagyon volt, az emberek kedveltek. Persze a szívük mélyén azt gondolták, hogy "a kis hülye tanul, mint a tinó, de úgy se viszi sokra", még sem adtam nekik okot a túlságos gyűlöletre, mert nem volt nyaralóm a horvát tengerparton (az most sincs;-)), és Costa Rica helyett a Balatonra jártam strandolni...

Az első igazán nagy pofont akkor adtam a magyaroknak, amikor kocsit vettem magamnak, kb. 1 évvel a munkába állásom után. (Jól fizető munkám volt, igaz, kellett hozzá használható felsőfokú nyelvtudás, amit nem az ecseri piacon vettem, és kellett hozzá diploma is, amit szintén nem kártyán nyertem az ázsiai haveroktól. Nem beszélve a túlórákról és egyéb járulékos veszteségekről, mint pl. nem ittam széjjel a fejemet hétvégéken a havi fizetésemből stb., szumma szummárum: megdolgoztam a pénzért és már jóval a munkába állás előtt, ha értitek mire gondolok.) Na, kocsival az oldalamon már kevesebb kedvelőm lett, hiszen új kocsija nem sok embernek volt, különösen nem 25 éves korában, különösen nem kápére...

A második löketet akkor adtam, amikor a cégem külföldre küldött dolgozni továbbképzés céljából. Ezzel a húzásommal elértem, hogy alig maradt pár magyar, aki kedvelt volna. Hiszen magyarként külföldön dolgozni úgy, hogy nem én kerestem a munkát, ráadásul a szakmámban, ráadásul céges autóval (alkalmanként repülővel), ráadásul 4 csillagos hotelekben, ráadásul kiküldetési pénzért (ami a béren felül járt), ráadásul csinos ruhában, irodában, jól öltözött üzletemberek és üzletasszonyok között...szóval ezt az átlag magyar gyomor már képtelen volt befogadni, vagyis hogy egy "szaros picsa" földijét, akinek "apja-anyja, nagyanyja-nagyapja a teheneket hajtotta", és különben is "itt lakott a szomszédban, most meg berepült a szájába a sült galamb" ekkora szerencse érje, "hiszen nem tett érte semmit", há' utáljuk együtt, de gyorsan...

A végső döfést akkor ejtettem a magyarokon, amikor a férjem külföldön kapott munkát. (Most nevetni fogtok: a magyarországi leányvállalat csődbe ment, de egy másik európai üzemében virágzott a gazdaság, és a céghez mindig is lojális páromnak a menedzsment felajánlotta, hogy ott folytathatja a munkát, nyugati bérért, fizetett albérlettel, céges autóval blablabla) Így költöztünk Bohémiába, és azóta is itt élünk. Persze a magyarok nekem ezt nem tudták megbocsátani. "Biztos valami lepattant munkásszállóban laknak." "Tuti, hogy az ura vén, külföldi faszi, a pénzéért ment hozzá."...

...mert a magyarok (tisztelet a kevés kivételnek) egyszerűen nem képesek elfogadni mások örömét, sikerét, mert azt hiszik, hogy ezek a "kívülállók" csak a vakszerencsének köszönhetnek mindent, és kavicsot sem mozgattak meg, hogy az életük jobb legyen, és a magyarok a történelem során szívesebben osztozkodtak a kudarcokban, szívesebben látták, ha a másiknak is ugyanolyan szar, mintsem próbálkoztak volna követni a "kívülállók" példáját, vagy legalább elismerni, elfogadni, csendben bólintani, hogy vannak másféle életek is...

Kurva anyázni sehol sem szabad, mert minden bokorban élhet egy magyar...

Kalandosra sikerült a játszótéri látogatásunk. Épp azt magyaráztam a gyerkőcnek, hogy a kavicsok nem szeretnek repülni, amikor egy anyuka lépett hozzám és törve a magyart megkérdezte: hogy hívnak? Először nem hittem a fülemnek, ezért angolul kérdeztem vissza, beszélsz magyarul? Erre ő németül érdeklődött, hogy folytathatnánk-e a társalgást német nyelven, mert az jobban megy neki...:-) (Ezen a ponton ismeretlenül is jót röhögtünk egymáson) Kiderült, hogy az anyukája magyar származású, ő viszont már nem beszéli a magyart, csak pár szót, kifejezést tud. Diskuráltunk, diskuráltunk, eközben én továbbra is ecseteltem a kölyöknek a kavicsok repülni nem tudását.:D Egyszer csak megállt mellettem egy idős úr, és "Jó napot!" kívánt. (Itt már erősen Zs-kategóriás amerikai filmben éreztem magamat.;-)) A bácsi németül folytatta, és elmesélte, hogy a második világháború idején járt Budapesten, ahol megismerkedett egy Ilonka nevű lánnyal, aki a József Attila utcában lakott, és a lánytól tanult néhány magyar szót, pl. a Jó napot-ot is.. Amúgy a bácsi apai ágon cseh, édesanyja pedig osztrák születésű, innen a német, de már kb. 50 éve nem használta...
Ennek a történetnek két tanulsága van. Az egyik, hogy bárkivel is találkozol a világban, két perc után biztos kiderül róla, hogy van valami köze a magyarokhoz, vagy maga is magyar...A másik pedig az, hogy mi mindenre képesek a repülő kavicsok....;-)

2007 nyarán kezdődött, amikor egy éppen Lengyelországban dolgozó erdélyi magyar fiú a csodás Internet segítségével ismeretséget kötött egy éppen Németországban dolgozó magyar lánnyal. Pár virtuális virágcsokor és vicces üzenet után személyesen is találkoztak, ez a találkozás pedig olyan kellemesen alakult, hogy feltétlenül szükség volt copy space-re...

Közben a fiút munkája más-más országokba húzta, de a kapcsolatuk elektronikus úton is működött, végül pedig 2009 júliusában ásót, kapát, nagyharangot bőröndbe pakolva, együtt intettek pá-pát a szép, magyar hazának, hogy aztán Bohémiában letelepedve folytassák közös életüket...

Ma már egy virgonc kisfiúval kiegészülve küzdenek a nyelvi és egyéb kihívásokkal, és ebben a blogban ecsetelik majd mindazt, amit a sors útjukba sodor...

Do you sprechen magyar? Akkor kellemes időtöltést hozzá!;-)