Honvágyam nincs. Családvágyam van...

Anyu eleinte féltett bennünket. Bennünket, ugyanis a bátyám is külföldön dolgozik. Attól félt, hogy nem tudunk beilleszkedni, és az őslakosok kinéznek minket, mert idegenek vagyunk. Attól is félt, hogy mégsem sikerül, kudarcot vallunk, elbukunk, hazamegyünk és az itthoniak vigyorogva mutogatnak ránk, hogy kellett ugye nektek a külföld...

Két hetente küldtem mailt az állítólagos barátaimnak. Nem nyálat vertem, csak pár sorban érdeklődtem, mi a helyzet velük, és írtam néhány mondatot a tapasztalataimról,pl. mennyivel több itt a hazai termék, mint Magyarországon, minden második ember babakocsit tol és ilyenek. Hamarosan már csak ketten méltattak arra, hogy válaszoljanak. Az egyik – lehet röhögni – időközben szintén külföldre került, a másik egy határmenti településen él, és naponta találkozik különféle nációkkal...a többiek eltűntek...

Velünk egy időben költözött ide egy háromgyerekes magyar család. Jutka, az anyuka ugyanezt a jelenséget tapasztalta.”Én nem tehetek arról, hogy a sors ezt hozta. Maradhattunk volna otthon is, de szerintem még mindig munkanélküli lenne a férjem. Az az érzésem, hogy a barátaink azt hiszik, mi itt dőzsölünk a jóban, pedig csak arról van szó, hogy ez a gazdaság humánusabban kezeli a keresetünket. Sajnos sokan elfordultak tőlünk az otthoniak közül. Otthon már szinte csak a család maradt...”

Én sem vágyom haza a Haza miatt. Miért vágyódnék? Hogy az állam vigye a keresetem felét? Hogy kedvesen mosolyogjak azokra, akik szememet kaparnák, mert nekem nincs lakáshitelem? Csak a család hiányzik. De már oda jutottam, hogy őket is meg kell válogatnom. Minap az egyik közösségi oldalra feltöltöttem egy fotót a gyerekről, és a kép sarkába félig belelógott egy reklámtáska, rajta egy híres divatház neve. Vagyis csak az utolsó két betű látszódott, és tényleg nem direkt nyomtam a gyerek mellé, kiszedte magától a fiókból más cuccokkal egyetemben, és olyan édesen játszott, hát lefotóztam. Na, hogy visszakanyarodjak az eredeti témához: kép feltöltve, pár perc múlva üzen az egyik rokon, hogy “Na mi van, puccos helyen vásároltok?” Semmi szmájli, semmi “hogy vagy, mikor jöttök haza?”, pedig fél éve nem látott, és a névnapjára küldött sms-emre is baszott válaszolni...

De ha viszünk innen haza neki méregdrága, márkás bort, akkor puszi, puszi, szeretet, világbéke...

Szóval apám, anyám, tesóm hiányzik. Anyámat azért sajnálom, hogy naponta kell a sok paraszt munkatársától hallani, hogy “Katus, még megy a kölykeid szekere...?”

Stílusosan szólva: a magyar gyökerek...