'90-ben Ósztriába utazni Magyarországról. Trabival. Gyerekfejjel. Az volt ám a nagy kaland...
Főleg azért, mert apám még soha nem vezetett a magyar határokon túlra, meg azért is, mert karácsony előtt voltunk, és izgultam, mint kiskutya az első csontjára...
Hátul a Trabiban volt minden, ami a kényelmemet szolgálta. Pléd, hogy annyira ne fázzak. És a Képes Biblia, hogy ne unatkozzak, ha sokat kell várni a határon. Azért a Biblia, mert nagyanyám épp nálunk lébecolt induláskor, és a Winnetou-ra kicsit bepöccent, mert “itt vannak mindjárt az ünnepek, te meg ilyen hitetleneket akarsz olvasni?” Szóval Winnetou maradt, Képes Biblia pedig vánszorgott velem...
Apámnak igen mehetnékje volt, csak pénze nem. Mondjuk az máskor se volt, de nem okozott nagy problémát, mert a benzin keddről szerdára nem ugrott magasra, és tudtunk számolni az árak és pénztárcánk színvonalával, vagyis ha októberben elterveztük, hogy decemberben mit veszünk, akkor azt meg is tudtuk venni, mert maradt rá a keretből. Mert volt ugyan hitelünk a házra, de 11 éve szinte fix, és nem is féltünk, hogy holnap ugrik 30%-ot, holnapután meg 40-et, de a takarékszövetkezet se gondolta ezt. Na. Ott tartottam, hogy apám be volt sózva rendesen, mert Ósztria és hűha bazmeg, az már Nyugat. Az már jólét. Gazdagság. Költünk a megtakarításunkból kicsit a benzinre, és talán veszünk Kinderriegelt is, hiszen kis Jézus érkezik. És lehet látunk boldog szarvasmarhát, mert arrafelé zöldebb a fű, habár épp két napja esett 20 centis hó, de talán Ósztriában az is más színű...
Én kissé szeppenve vártam a határátkelést. Szorongattam kezemben a csini útlevelemet, és rettegtem a határőr bácsitól, ne hogy már elvegye a Képes Bibliámat, mert azt “tilos behozni Ósztriába”, és ha már elveszi, ne hogy kitessékeljen a Trabiból, és éjszakázhatok a bódéjukban, amíg valaki a magyar követségről nem szabadít ki óvadék ellenében...
Szóval ilyen elmésségeket gyártottam, és hoppsz, már a határon is voltunk. De érkezés előtt öt perccel azért apám hátraszólt, hogy a pléddel takarjam le a Képes Bibliát, mert “soha se lehet tudni.” Ezek a határőrök igazán félelmetes emberek voltak. Legalábbis egy gyerekkel kurvára el tudták hitetni az ábrázatukkal, hogy semmi perc alatt kettéharapják a nyakcsigolyát, ha a reggeli kifli csücske még a fogak között lafog, mert azt kérem szépen nem szabad átvinni a határon engedély és vám nélkül...
Apám viszont hozta a vicces figurát (haha, ő mikor nem), és adta oda okmányainkat a hivatalos szervnek, aki flipperezett szemeivel az útlevelekben látható fotók és a fejeink között, mert ugye lehet körözött bűnözők vagyunk, de legalább éppen olyan rondák, mint az a mellékelt ábrák is mutatták...
És a Képes Biblia is megúszta...
Trabi Nyugatra ment. Apám mondta is:”Kislányom, látod ez már Ósztria. Érzem. Mert simán gurulunk...” Röhögtem, mint Mardel kutya zuhanáskor, de apám később is mindig ezt mondogatta, amikor Ósztriában jártunk, és kezdtem unni, hogy ott bazmeg az utak valóban nem göröngyösek, az Isten háta mögötti falvakban sem. (Off: múlt hétvégén utaztunk haza Ósztrián át, és Gmünd térségében aszfaltozott út fogadott bennünket, pedig az aztán tükörsima volt, csak galamb benne hagyta a lábnyomát véletlenül, ezért újra aszfaltozták. Ezek az osztrákok így csinálják....)
On. Apám amúgy soha nem akart értékes holmit venni Ósztriában, mert úgy tartotta, hogy “nálunk olcsóbb, csak a választék bőségesebb”. Volt is kezdetben sok-sok turista onnan, akik bevásároltak magyarban ebből-abból, mert az ő viszonyaikhoz képest anno tényleg olcsóbb volt. És még minőségi is, mert bazmeg magyar volt. A magyarok meg azért a magukét jól meg szokták csinálni, csak az a baj, hogy ezzel a lendülettel el is herdálták a javarészét. Szóval volt bőven osztrák turista (is) vásárolgatni, mi meg mentünk hozzájuk nézelődgetni, mert azt kiválóan tudtunk, és a keresetünkből arra még futotta...
Ámultam is a hatalmas Kaufhalle-ban, hogy mennyi minden van ott. És hogy egyik márkát sem ismerem. Kivéve azokat, amiket az ORF1 péntek esti negyed 9-es filmje előtt reklámoztak. Mert néha tudtuk fogni az ORF1-et, és az jó volt, mert lehetett németül gyakorolni, meg Top Gun-t és Tom Cruise-t nézni, mert az ORF1-en játszottak nyugati filmeket...
És a fíling is szuper volt. Hogy ezek az emberek itt körülöttem tehetősek, és vehetnek, amit akarnak, és azáltal, hogy én is elvegyülök most közöttük, kicsit érezhetem azt az érzést, amit ők: hogy van pénzem és szabadon költhetem. Szerintem '90-ben sok magyar érezte ezt így, ha Ósztriába ment. Nézelődni...
Persze apám vett nekem Kinderriegelt. Kérte, hogy tesónak is hagyjak, de nem hagytam, mert féltem, hogy a határőr bácsi elkobozza tőlem a visszaúton, mert “Kinderriegelt Ósztriából Magyarországra behozni nem szabad”...
Hát ilyenek voltak az én gyerekkori ósztriázásaim...
