Magyar a magyarnak addig barátja, amíg tud hasonulni vele...

Észrevettem, hogy a magyar azokat az embereket kedveli, akik az övéhez hasonló házban laknak, hasonló ételeket esznek, hasonló helyekre járnak szórakozni, hasonló javaik vannak. Azokkal az emberekkel, akik másféle házban laknak, másféle ételt esznek, másfelé járnak szórakozni és a javaik is másfélék, egyszerűen nem tud azonosulni. Ám, hogy mégis legyen valamilyen kapcsolata ezekkel a "kívülállókkal" is, inkább utálja, irigyli, megveti, lenézi őket. Hiába mondják, hogy a magyarok vendégszeretők. Ez csak addig igaz, amíg a vendég nem veszi le poros gúnyáját. Mihelyst megpillantják az idegen selyem ruháját (ami csak kevés magyarnak adatik meg), máris ellenszenvesen néznek rá...

Amíg Magyarországon éltem, és a biciklimen kívül más értéktárgyam nem nagyon volt, az emberek kedveltek. Persze a szívük mélyén azt gondolták, hogy "a kis hülye tanul, mint a tinó, de úgy se viszi sokra", még sem adtam nekik okot a túlságos gyűlöletre, mert nem volt nyaralóm a horvát tengerparton (az most sincs;-)), és Costa Rica helyett a Balatonra jártam strandolni...

Az első igazán nagy pofont akkor adtam a magyaroknak, amikor kocsit vettem magamnak, kb. 1 évvel a munkába állásom után. (Jól fizető munkám volt, igaz, kellett hozzá használható felsőfokú nyelvtudás, amit nem az ecseri piacon vettem, és kellett hozzá diploma is, amit szintén nem kártyán nyertem az ázsiai haveroktól. Nem beszélve a túlórákról és egyéb járulékos veszteségekről, mint pl. nem ittam széjjel a fejemet hétvégéken a havi fizetésemből stb., szumma szummárum: megdolgoztam a pénzért és már jóval a munkába állás előtt, ha értitek mire gondolok.) Na, kocsival az oldalamon már kevesebb kedvelőm lett, hiszen új kocsija nem sok embernek volt, különösen nem 25 éves korában, különösen nem kápére...

A második löketet akkor adtam, amikor a cégem külföldre küldött dolgozni továbbképzés céljából. Ezzel a húzásommal elértem, hogy alig maradt pár magyar, aki kedvelt volna. Hiszen magyarként külföldön dolgozni úgy, hogy nem én kerestem a munkát, ráadásul a szakmámban, ráadásul céges autóval (alkalmanként repülővel), ráadásul 4 csillagos hotelekben, ráadásul kiküldetési pénzért (ami a béren felül járt), ráadásul csinos ruhában, irodában, jól öltözött üzletemberek és üzletasszonyok között...szóval ezt az átlag magyar gyomor már képtelen volt befogadni, vagyis hogy egy "szaros picsa" földijét, akinek "apja-anyja, nagyanyja-nagyapja a teheneket hajtotta", és különben is "itt lakott a szomszédban, most meg berepült a szájába a sült galamb" ekkora szerencse érje, "hiszen nem tett érte semmit", há' utáljuk együtt, de gyorsan...

A végső döfést akkor ejtettem a magyarokon, amikor a férjem külföldön kapott munkát. (Most nevetni fogtok: a magyarországi leányvállalat csődbe ment, de egy másik európai üzemében virágzott a gazdaság, és a céghez mindig is lojális páromnak a menedzsment felajánlotta, hogy ott folytathatja a munkát, nyugati bérért, fizetett albérlettel, céges autóval blablabla) Így költöztünk Bohémiába, és azóta is itt élünk. Persze a magyarok nekem ezt nem tudták megbocsátani. "Biztos valami lepattant munkásszállóban laknak." "Tuti, hogy az ura vén, külföldi faszi, a pénzéért ment hozzá."...

...mert a magyarok (tisztelet a kevés kivételnek) egyszerűen nem képesek elfogadni mások örömét, sikerét, mert azt hiszik, hogy ezek a "kívülállók" csak a vakszerencsének köszönhetnek mindent, és kavicsot sem mozgattak meg, hogy az életük jobb legyen, és a magyarok a történelem során szívesebben osztozkodtak a kudarcokban, szívesebben látták, ha a másiknak is ugyanolyan szar, mintsem próbálkoztak volna követni a "kívülállók" példáját, vagy legalább elismerni, elfogadni, csendben bólintani, hogy vannak másféle életek is...